egyéb érdekesség

Offtopic: Spartathlon

by totalreturn 2014. szeptember 29.

A hétvégén lezajlott az idei Spartathlon, a világ egyik legnevesebb ultrafutó versenye. A verseny a kívülállók örömére magyar sikert is hozott, jóllehet, itt nem a győzelem az egyetlen siker.

Természetesen gratulálunk Lubics Szilvinek, aki… Nem nagyon találok rá szavakat, nem is lehet. Gratulálunk minden célba érkezőnek, mert végigmenni is óriási teljesítmény, és aki elindul, nem a helyezésért fut, nem a többiekkel versenyez, hanem saját magával. A helyezés, mint végeredmény „csak” melléktermék. És mindenek felett gratulálunk azoknak, akiknek az idén nem sikerült, mint ahogy szponzorált futónknak, Ispinek sem jött össze. Ezen kívül nagyon köszönjük a barátoknak, rokonoknak, akik a futójukat kísérték, ellátták, depóztak nekik, lelkesedésből, barátságból, szeretetből, és azért is, hogy jó magyar eredmények szülessenek a világ egyik leghíresebb, leghírhedtebb ultráján.

Az ultra nem félmaraton. A verseny nem a rajttal kezdődik, és sokkal bonyolultabb összerakni azt, hogy hogyan lehet lefutni, mint akár egy sima utcai maratont. Nem csak a verseny extrém, hanem a felkészülés is, rendszeres, előre kidolgozott, doktriner módon végrehajtott edzésterv mentén, melynek ugyanakkor elég rugalmasnak kell lennie ahhoz, hogy az ilyenkor elkerülhetetlenül fellépő kimerült periódusokat is tudja kezelni. Ráadásul az ultrafutók jelentős része amatőr, polgári foglalkozása, családja mellett végzi a felkészülést. Az általuk biztosított háttér értéke felbecsülhetetlen.

Hogy ezek az emberek miért csinálják? Miért érdemes 150-200, vagy időszakosan néha még több kilométert lefutni hetenként? A flow miatt. Amikor feloldódnak abban, hogy futnak; amikor a negyedik nyolc kilométeres kört is erővel tudják lefutni az aznapi edzésén; amikor a versenyen érzik, hogy bírják; és amikor szembe kell és szembe tudnak nézni azzal is, hogy most nem ment.

Az ultránál a teljesítés önmagában eredmény, a feladás pedig nem kudarc. Nem egyszer láttam ultrafutókat kiszállni, a célba „eredménytelenül” visszaérni és a legnagyobb lelki nyugalommal összepakolni, megbeszélve a teljesítőkkel, hogy neki aznap miért nem ment. A kiszállás épp úgy része az ultrafutásnak, mint ahogy a bajnok futballcsapat is begyűjt néhány zakót a bajnoki éve alatt is. Ebből is lehet tanulni, építkezni, és sok sikeres verseny után is észben kell tartani, hogy egyetlen egy fa sem nő az égig, sokszor úgy sem, ha a legnagyobb felelősséggel, hozzáértéssel gondozzák.

Azt mondják, nincs olyan, hogy az ember egyetlen egy ultrát fut. Ha elkezdi, nem tud megállni és csinálja, amíg bírja. Az ultra életforma, több mint hobbi, az ultra szenvedély. Igen megértő társ kell hozzá, aki nem csak eltűri, támogatja is. Mert az ő támogatása nélkül nem megy.

Az idei Spartathlonnak vége, de lesz jövőre is. Mint ahogy lesz Piros, Ultra Trail Hungary és Ultrabalaton is. Hajrá!

Tetszett? Iratkozzon fel, hogy többet tudjon meg.