Felmerülhet, hogy a SNB csütörtöki akciója olyan esemény volt, ami derült égből csapott le, és nem lehetett rá számítani, és mint ilyen, megfelelt annak, amit Taleb black swan-nek definiált. Pedig nem volt az.
A fekete hattyú egyébként egy Decimius Iunius Iuvenalis nevű római költő szatirikus agyszüleményeként vált ismertté, amikor egy olyan madárról akart írni, ami nem létezik. Aztán kb. 1600 évvel később Ausztráliában láttak fekete hattyút, ami (John Stuart Mill nyomán) annak a jelképé vált, hogy csak azért, mert egy állítás ellenkezőjét nem sikerült bizonyítani (pl. hogy minden hattyú fehér), nem jelenti azt, hogy az állítás igaz. Később Nassim Nicholas Taleb tette közkinccsé a black swan fogalmát (először itt), ami azóta — mint minden okos gondolat — lényegesen felhígult jelentéssel él tovább. Most már minden váratlan dolog black swan lett, függetlenül attól, hogy kvalifikál-e az eredeti definícióra.
Talebnál ugyanis black swan olyan esemény, amit nehéz előre jósolni, nagyon kicsi a valószínűsége, és, ami a legfontosabb, meghaladja mindazt, amit történelemben, tudományban, pénzügyben vagy technológiában megtapasztaltunk. Olyan ügy, ami reálisan nem elképzelhető. (A wikipedia szerint: „it is an outlier, as it lies outside the realm of regular expectations, because nothing in the past can convincingly point to its possibility”.)
Ennek tragikus példája volt a szeptember 11-i merényletsorozat, amit nem felejt el az, aki élőben végigkövette az eseményeket. Terrorcselekmények előtte is voltak, sőt, a World Trade Center ellen 1993-ban is követtek el robbantásos merényletet, de hogy a két objektumnak nekirepüljenek egy-egy utasszállítóval, amitől az pár órán belül atomjaira hulljon össze, tényleg példa nélküli volt. Ezek után a két héttel ezelőtti párizsi merénylet minden tragikuma ellenére sem black swan, hiszen volt előzménye, sőt, az újság külön rendőri védelmet is kapott azért, mert a fenyegetettsége egyértelmű volt.
A 2008-as válság sem volt black swan, mert a hitelbuborék kialakulását sokan időben ledokumentálták, legfeljebb a piac nem vette azt komolyan. Azon lehet filózni, hogy a Lehman kezének az elengedése az volt-e, de az eseményeket utólag végigkövetve látszik, hogy a korábbi mentőakciókat is politikai dilemmák előzték meg.
A svájci jegybank akciója természetesen meglepetés volt, ha más miatt nem, az időzítése miatt, igaz, a devizarezsim megváltozása a legtöbb esetben meglepetés. Pénteken írtam egy pár szót a döntés hátteréről (jelentős folyó fizetési mérleg-többlet, negatív kamatok), most nézzünk egy pár grafikont azokról a változókról, amelyekre a pénzügyi stabilitási problémákkal küszködő országoknál nézni szoktunk. Svájc még nem tart ott, hogy aggódjunk érte, de a monetáris politika nem is szeretné, hogy odajusson.
A túlságosan nagy likviditás és az alacsony kamatok ahhoz szoktak vezetni, hogy elszalad a hitelezés. Ez Svájcban sem volt másképp. A növekedési ütem nem kiugró, reálértéken 3-4%, de permanens. (2006-ban bekavar valami hirtelen megugrás, de az alapvető folyamatot ez nem befolyásolja.)
A svájci bankok által nyújtott belföldi hitelek reálértékben, 1985 = 100
Ez oda vezetett, hogy mára a hitelek mennyisége GDP duplájára nőtt.
A hitelállomány nagysága a GDP százalékában
Annak ellenére, hogy az építőipar nem szállt el (vagy éppen ezért), a lakásárak az egekbe emelkedtek.
Családi házak árai reálértékben, 1970 = 100
Hasonlóképpen a bérleti díjakhoz, melyek reálértékben 20 éves csúcson vannak.
Bérleti díjak reálértékben, 1970 = 100
Eközben az ipari ingatlanok bérleti díjai nem nőnek, tehát nem általános ingatlanhiányról van szó, de a piac bizonyos jelei egyensúlytalanságot jeleznek.
Sokan kritizálják a döntést, mondván a svájci infláció negatív, illetve a növekedés is döcögős. De a növekedés nem minden, és nyilvánvaló, hogy a svájci jegybank megfontolta a döntését, és jól tudta, hogy komoly kritikák kereszttüzébe kerül. De minden híreszteléssel szemben a jegybankokban nem pusztán idióták hoznak döntéseket (egyikben sem!!!), az pedig régen bevált gyakorlat, hogy egy évek óta fennálló devizarendszer úgy változik meg, hogy sajtótájékoztató tart a jegybank (esetleg a jegybank és a pénzügyminiszter közösen), és bejelentik, hogy egy perccel ezelőtt váltás történt, mostantól más a világ. Különben olyan nyomás helyeződik a valutára, mint a forintra 2003-januárjában, amikor az akkori intervenciós sáv eltolására spekuláltak nagyjából 5 milliárd euróval két nap alatt, pedig akkor csak annyi történt, hogy a jegybank utalt az inflációs cél és az árfolyamsáv közti lehetséges inkonzisztenciára. Ezért van az, hogy a jegybank hazudni kényszerül, ha megkérdezik, mit tervez, és épp nem azt tervezi, hogy fenntartja a status quo-t. Ebben a szakmában sajnos ez a modus operandi. A vezérkari főnök sem mondja meg, hogy holnap megnyomják a gombot és indul a háború. Ezért talán jobb meg sem kérdezni. (Kivétel volt a szicíliai partraszállás, amit elmondtak a haditudósítóknak, de az egy speciális történet.)
Amikor a SNB 2011-ben (hasonló taktikával!) befixálta az EURCHF-árfolyam alját, senki nem gondolhatta komolyan, hogy ez örökké fenn fog állni. Vagy azért szűnik meg, mert a frank gyengül, és de facto szabadon lebegő lesz az árfolyam, vagy azért, mert a nyomás fennmarad, és a belföldi folyamatok miatt el kell engedni az árfolyamot, valamikor 2011. és a közeli, vagy nagyon távoli jövő között. Azt, hogy ez most fog bekövetkezni, kevesen gondolták, mint ahogy én sem, egyszerűen azért, mert nem arra figyeltünk, ami Svájcban történik. Ezért nem is volt benne pozink. Mint pénteken említettem, a svájciak minden nap hozhattak egy döntést, hogy másnap még fennmarad a rendszer, de az örökkévalóságra senki nem számíthatott. Most jött el az idő, hogy változzon a rezsim, márpedig egy devizaárfolyam-rendszer megváltozása nem black swan. Még ha viszonylag ritka is.
Az ábrák forrása: Bloomberg, Aegon
